– Aztán tudjátok-é – kérdezte –, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
– Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza elõtt térdepelve,
s nagyapánk bólintott rá.
– Ez igaz – mondta –, mert hogy õ volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi
világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tûzhöz, elmondom,
hogyan keletkezett.
Köréje gyûltünk a szõnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen
lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
– Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából –, hogy réges-régen, amikor
Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledõlte után nem tudták megérteni
egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban
és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt
ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megmûvelni a földjét, az irigyelte
azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken,
akkor megszületett belõle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregetõ rágyújtotta
jótevõjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben
megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltûnt az égrõl, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az
elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebbõl az egész emberi világra. Mikor
pedig már közeledett erõsen az idõ, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön,
az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le,
hû szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden
embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak
gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó elõtti napon alánézek a földre, s ha csak egy
kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet,
amit kiróttam rája.”
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatódzva
jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele
a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabõr bundáért meggyilkolta apját a fiú,
s akinek még tûz égett a kemencéjében, az fegyverrel õrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az
angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne
sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dûlõúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak
összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett,
sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával
a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtõl.
– Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belõle
magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.
– Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. – Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon,
kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt
a fát, ha bele is pusztulok.
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy
erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tõle a kicsi ház, s míg egy sápadtra
éhezett asszony s egy didergõ kisfiú odahúzódtak a tûz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy
gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
– Édesanyám, éhes vagyok... – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elõvett
egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
– Mért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy,
hogy maholnap meghalsz.
– Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony –, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
– Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Õk is éhesek, s nincs tûz a
házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tûznél!
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt
ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tûzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó elõtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy
sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal
mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a
sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendõnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy
a gonoszság útja hova vezet, s ezért õsszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este
korábban szakad alá, és minden reggel késõbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a
sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut
mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendõ alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a
Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák
gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévõ jó
miatt a bennük lévõ rosszat.
– Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi
karácsonyestén –, én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és
emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik
ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és elõítéletekbõl,
s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra
pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság
és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égõ gyertya
menthet meg egyedül a pusztulástól.
(Wass Albert)
http://www.youtube.com/watch?v=CIOvkQHimsE&feature=related
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése